Ne találjuk ki Magyarországot!

Az Óbudai (Hajógyári)-sziget zseniális hely - erre azonnal rájöttem, amikor kisgyerekekkel, kisbicajjal, babakocsival először mentünk ki oda, vagy tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Csak átgördülsz az autóddal a keskeny hídon - ügyelve arra, hogy ne jöjjön szembe valaki, mert két kocsi már nem fér el egymás mellett -, és a forgalmas városból váratlanul átjutsz egy másik világba, ahol ligetes erdőcskékben csavaroghatsz, vadvirágos réteken ücsöröghetsz, kavicsos folyóparton heverészve lesheted a vadkacsákat. S mindezt anélkül, hogy négyméterenként árusokba ütköznél, akik vattacukrot, rágógumit és egyéb ócskaságokat akarnak rád sózni.

A kis hídnak itt kulcsszerepe van. Tényleg annyira keskeny, hogy a gyanútlanul arra vetődőben felmerül a kérdés: vajon vezet-e egyáltalán valahová...? Összeköt, de el is választ tehát. Lehetővé teszi az átjutást, de megvéd a túlzsúfoltságtól.

Hogyan lehet ezt elrontani? Hát úgy, hogy valaki kitalálja: itt kérem „fejleszteni" kell, a területet „rendezni", sőt, „hasznosítani".

A hídnak persze ebben is kulcsszerep jut. A fejlesztő-rendező-hasznosító szemlélet térnyerésének első - látszólag ártalmatlan - jele, amikor valaki kimondja: ugyan, micsoda helyzet már az, hogy egy hídon nem fér el két autó egymás mellett? Mi van akkor, ha egyszer a híd közepén találkozik két kocsi? Ki fogja megoldani akkor ezt a Súlyos Problémát?

Ezt a problémát az élet - az emberek spontán együttműködése - ugyan évtizedeken át remekül megoldotta (lassítok, odasandítok a hidacska másik végére, és csak akkor indulok el, ha nem jön szembe senki), a Szabályozás vágyát azonban immár nem állíthatja meg senki; közlekedési lámpa kerül a híd két végére. Hol az egyik irányba piros a lámpa, hol a másikba. Ezzel ugyan lassabb, bonyolultabb és kényelmetlenebb az átjutás, de rend van végre, Rend és Szabály. De mivel csakugyan lassabb, kényelmetlenebb és bonyolultabb az átjutás, megjósolhatjuk: hamarosan föl fog merülni a híd kiszélesítésének igénye. Ami persze bele fog kerülni egy pármilliárdba. Azaz talán kevésbé lassú és kényelmetlen lesz az átkelés a szigetre, de jóval drágább (az adófizetőknek).

A kiszélesített, lámpásított hídon pedig jönnek-jönnek majd a Fejlesztők, a Rendezők és a Hasznosítók. A sziget korszerűbb lesz, gazdaságosabb, talán népszerűbb is, és lesz itt minden - csak az nem lesz, ami miatt egykor érdemes volt ide jönni, amitől tényleg különleges volt a sziget: nyugalom, csend; egy adag szinte érintetlen „vadregény" a város közepén.

Ugyan miért ne lenne? - teszik föl most a kérdést a fejlesztés-rendezés-hasznosítás pártján állók. Miért ne lehetne úgy Szabályozni (!) a szigetet, hogy megmaradjon mindaz, ami értékes volt?

Hát azért nem, mert úgy tapasztaltuk, hogy a világ másképpen működik. Ahol megjelennek a cukorkaárusok, ott hulladék lepi el a földet, hiába tesznek ki szemétkosarakat és feliratokat, hogy „ne szemetelj!". Ahol leaszfaltozzák az utat, ott száguldozni fognak az autók, hiába helyeznek el sebességkorlátozó táblákat.

És ez a történet persze nem (csak) az Óbudai-szigetről szól. Hanem az egész országról. Arról, hogy sikerül-e megőriznünk azokat az értékeinket, amelyek évtizedek, vagy netán évszázadok alatt jöttek létre, és amelyeket oly szívesen tekintenek tevékenységük nyersanyagának a Fejlesztők, Rendezők és Hasznosítók.

Ne feledjük: a kulcsszerepben a hidak vannak - valódi és átvitt értelemben. A hidak, amelyek összekötnek, de korlátoznak s így védenek is. Természeti és épített környezetünk értékeit elérhetővé, láthatóvá kell tennünk, de nem korlátlanul ás gátlástalanul fogyaszthatóvá. Gondoljuk meg, mit köszönhetünk annak, hogy egyes értékeink nehezen, vagy nem könnyen közelíthetők meg. Hívjuk az értő vendégeket, de ne zúdítsuk rá mindenre az érzéketlen tömeget. Így tudjuk megőrizni azt a Magyarországot, amit mindannyian értékelünk és szeretünk.