Ne találjuk ki Magyarországot!

Rengeteg bajunk származott abból, hogy a külvilággal harcias népnek láttattak bennünket azok, akik akkoriban ki akarták találni Magyarországot. Aligha tudtak volna ennél nagyobb kommunikációs melléfogást elkövetni: tisztelet és elismerés helyett gyűlöletet és félreértéseket idéztek csak fel a dicső szittya múlt gondolatkörének hangoztatásával.

A kérdéskör tisztázásához érdemes föllapoznunk azt a tanulmánykötetet, amelyet 2005-ben adott ki a Habsburg Történeti Intézet és a Rubicon Kiadó - az egykori Szekfű Gyula-műre tudatosan emlékeztető - Mi a magyar? címmel. A kötetet Romsics Ignác és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette, s témánkat Andrásfalvy Bertalan (Mit nevezhetünk magyarnak?), Ormos Mária (Magyarok itthon, otthon, tegnap és ma), valamint Romsics Ignác (A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig) írása érinti.

Andrásfalvy rámutat: ha mi büszkén emlegetjük szittya vitézségünket, rokonságunkat a világverő, „Isten kardja" Attila hunjaival, akkor olyan népcsoporttal azonosítjuk magunkat, amelyet az európai népek mindmáig - mint ez történelem-tankönyveikből kitűnik - kegyetlen, műveletlen, vérengző hordákként tartanak számon. Ormos Mária említi, hogy még a XX. század elején is volt olyan német kiadvány, amely szerint a győztes „kalandozó" magyar felvágta letiport ellensége mellkasát, és a testre hajolva egyenesen a szívéből szívta ki a vért. De nem csupán a brutális hódító, hanem a civilizálatlan nomád képét is erősítjük a párhuzammal: olyan népként tüntetjük fel magunkat, amelyik legföljebb csak kényszerűségből tanult bele a földművelésbe, de alapvetően sem az ipart, sem a mezőgazdaságot nem tartotta szabad emberhez - azaz harcoshoz - méltó foglalkozásnak; ezeket, ha csak tehette, inkább a zsákmányolt rabszolgákkal végeztette. S ha ehhez hozzátesszük azt az idők során szinte félhivatalossá emelkedett elképzelést, hogy a magyar nemesek tulajdonképpen e hódító vitézek leszármazottai, akkor ezzel tálcán szállítjuk az érveket a velünk ellenséges népek számára.
Az I. világháború után ugyanis - mint Ormos Mária írja - Benes (és az ő hatására néhány francia politikus) magyarellenes propagandája pontosan erre a mítoszra épült: magyar nemzet tulajdonképpen nem is létezik, csupán néhányezer magyar arisztokrata, a többiek pedig szlovák, román, szerb parasztok, akik részben asszimilálódtak, s ezért tűnhetnek talán magyarnak. Annyira hatásos volt ez a kampány, hogy a győztes hatalmak képviselői már szinte arra számítottak: nomád magyar törzsfőnökökkel kell majd a békekötésről tárgyalniuk. (Amikor pedig ezek helyett olyan művelt, intelligens arisztokratákkal találkoztak, mint Teleki, Apponyi és Bethlen, akkor ellenfeleink taktikát változtattak: ekkor gyökeresedett meg az a nyugati elképzelés, hogy a magyarok mézesmázos stílusukkal, veszélyes sármjukkal bárkit levesznek a lábukról, és ha utánad lépnek be a forgóajtón, előtted fognak kilépni...)

A szittya-magyar öntudat sajnos nem csupán XX. századi jelenség; Romsics Ignác írja (a magyarság önszemléletének történetét áttekintő fejezetben), hogy már a XIII. században, Kézai Simon krónikájában felbukkan ez az elem, ami aztán a XIV. és a XV. században is fennmarad, nem kis részben Mátyás király udvari krónikása, Bonfini hatására. A XVI. században pedig Werbőczy idézi fel ezt a gondolatkört, mintegy a nemesség ősi jussainak igazolására.

Pedig valójában - a magyar történelem egészét tekintve - van-e okunk arra, hogy a magyarság harciasságát, kíméletlenségét emlegessük? - teszi fel a kérdést Andrásfalvy Bertalan. Van-e még olyan ország, amelyik ily nagyszámú népcsoportnak, néptöredéknek adott viszonylag békés hazát: kabaroknak, kazároknak, avaroknak, szlávoknak, frankoknak, kunoknak, jászoknak, böszörményeknek, szászoknak, németeknek, cigányoknak, zsidóknak? Voltak-e ebben az országban valaha is olyan szélsőséges példái a vallási türelmetlenségnek, mint amilyen mondjuk a Szent Bertalan-éj? Talajra találtak-e itt fanatikus vallási mozgalmak, voltak-e emiatt vérengzések? Öltött-e olyan nagyságrendeket az inkvizíció és a boszorkányüldözés, mint egyes nyugati országokban? Hol foglalták először törvénybe a vallási türelmet? Nem a „fejlett nyugaton", hanem itt, a tordai országgyűléseken a XVI. században. Hol nyilvánították a középkorban törvényen kívülivé a cigányokat? Nem itt, hanem Németországban és Angliában. Valaha is betiltották-e nálunk bármely nyelv nyilvános használatát, mint egykor a franciák például a bretont, vagy az angolok a walwesiek nyelvét?

Hol van tehát a magyar történelemben a szittya öntudat, a kíméletlen harciasság? Úgy tűnik, sehol; legföljebb néhány udvari krónikás könyveiben. Nem a mindennapokban, csupán a hatalmi ideológiákban.