Rengeteg bajunk származott abból, hogy a külvilággal harcias népnek láttattak bennünket azok, akik akkoriban ki akarták találni Magyarországot. Aligha tudtak volna ennél nagyobb kommunikációs melléfogást elkövetni: tisztelet és elismerés helyett gyűlöletet és félreértéseket idéztek csak fel a dicső szittya múlt gondolatkörének hangoztatásával.
A kérdéskör tisztázásához érdemes föllapoznunk azt a tanulmánykötetet, amelyet 2005-ben adott ki a Habsburg Történeti Intézet és a Rubicon Kiadó - az egykori Szekfű Gyula-műre tudatosan emlékeztető - Mi a magyar? címmel. A kötetet Romsics Ignác és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette, s témánkat Andrásfalvy Bertalan (Mit nevezhetünk magyarnak?), Ormos Mária (Magyarok itthon, otthon, tegnap és ma), valamint Romsics Ignác (A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig) írása érinti.
Andrásfalvy rámutat: ha mi büszkén emlegetjük szittya vitézségünket, rokonságunkat a világverő, „Isten kardja" Attila hunjaival, akkor olyan népcsoporttal azonosítjuk magunkat, amelyet az európai népek mindmáig - mint ez történelem-tankönyveikből kitűnik - kegyetlen, műveletlen, vérengző hordákként tartanak számon. Ormos Mária említi, hogy még a XX. század elején is volt olyan német kiadvány, amely szerint a győztes „kalandozó" magyar felvágta letiport ellensége mellkasát, és a testre hajolva egyenesen a szívéből szívta ki a vért. De nem csupán a brutális hódító, hanem a civilizálatlan nomád képét is erősítjük a párhuzammal: olyan népként tüntetjük fel magunkat, amelyik legföljebb csak kényszerűségből tanult bele a földművelésbe, de alapvetően sem az ipart, sem a mezőgazdaságot nem tartotta szabad emberhez - azaz harcoshoz - méltó foglalkozásnak; ezeket, ha csak tehette, inkább a zsákmányolt rabszolgákkal végeztette. S ha ehhez hozzátesszük azt az idők során szinte félhivatalossá emelkedett elképzelést, hogy a magyar nemesek tulajdonképpen e hódító vitézek leszármazottai, akkor ezzel tálcán szállítjuk az érveket a velünk ellenséges népek számára.
Az I. világháború után ugyanis - mint Ormos Mária írja - Benes (és az ő hatására néhány francia politikus) magyarellenes propagandája pontosan erre a mítoszra épült: magyar nemzet tulajdonképpen nem is létezik, csupán néhányezer magyar arisztokrata, a többiek pedig szlovák, román, szerb parasztok, akik részben asszimilálódtak, s ezért tűnhetnek talán magyarnak. Annyira hatásos volt ez a kampány, hogy a győztes hatalmak képviselői már szinte arra számítottak: nomád magyar törzsfőnökökkel kell majd a békekötésről tárgyalniuk. (Amikor pedig ezek helyett olyan művelt, intelligens arisztokratákkal találkoztak, mint Teleki, Apponyi és Bethlen, akkor ellenfeleink taktikát változtattak: ekkor gyökeresedett meg az a nyugati elképzelés, hogy a magyarok mézesmázos stílusukkal, veszélyes sármjukkal bárkit levesznek a lábukról, és ha utánad lépnek be a forgóajtón, előtted fognak kilépni...)
A szittya-magyar öntudat sajnos nem csupán XX. századi jelenség; Romsics Ignác írja (a magyarság önszemléletének történetét áttekintő fejezetben), hogy már a XIII. században, Kézai Simon krónikájában felbukkan ez az elem, ami aztán a XIV. és a XV. században is fennmarad, nem kis részben Mátyás király udvari krónikása, Bonfini hatására. A XVI. században pedig Werbőczy idézi fel ezt a gondolatkört, mintegy a nemesség ősi jussainak igazolására.
Pedig valójában - a magyar történelem egészét tekintve - van-e okunk arra, hogy a magyarság harciasságát, kíméletlenségét emlegessük? - teszi fel a kérdést Andrásfalvy Bertalan. Van-e még olyan ország, amelyik ily nagyszámú népcsoportnak, néptöredéknek adott viszonylag békés hazát: kabaroknak, kazároknak, avaroknak, szlávoknak, frankoknak, kunoknak, jászoknak, böszörményeknek, szászoknak, németeknek, cigányoknak, zsidóknak? Voltak-e ebben az országban valaha is olyan szélsőséges példái a vallási türelmetlenségnek, mint amilyen mondjuk a Szent Bertalan-éj? Talajra találtak-e itt fanatikus vallási mozgalmak, voltak-e emiatt vérengzések? Öltött-e olyan nagyságrendeket az inkvizíció és a boszorkányüldözés, mint egyes nyugati országokban? Hol foglalták először törvénybe a vallási türelmet? Nem a „fejlett nyugaton", hanem itt, a tordai országgyűléseken a XVI. században. Hol nyilvánították a középkorban törvényen kívülivé a cigányokat? Nem itt, hanem Németországban és Angliában. Valaha is betiltották-e nálunk bármely nyelv nyilvános használatát, mint egykor a franciák például a bretont, vagy az angolok a walwesiek nyelvét?
Hol van tehát a magyar történelemben a szittya öntudat, a kíméletlen harciasság? Úgy tűnik, sehol; legföljebb néhány udvari krónikás könyveiben. Nem a mindennapokban, csupán a hatalmi ideológiákban.
Cimkék: Magyarország, szittya
Nincs hozzászólás.
Milyen Magyarország? Milyenek a magyarok? Gondolatok nemzettudatról, országimázsról.
adó (1), adócsalás (1), út (1), Besenyő Pista (1), bizalom (1), bliccelés (1), Budapest (1), cigány (1), Erdély (1), gazdaság (1), gyümölcs (1), híd (1), hagyomány (1), haladás (1), hülyeség (1), hivatal (1), idegengyűlölet (1), ingatlanadó (1), környezetvédelem (1), közteherviselés (1), király (1), kocsma (1), London (1), lovaglás (1), Mária Út (1), magyar (2), Magyarország (15), magyarság (5), marketing (1), monarchia (1), monarchizmus (1), multikulti (1), nacionalizmus (1), Nagy-Magyarország (1), oktatás (1), országimázs (1), országkép (4), posztmodern (1), sziget (1), szittya (1), szlovák (1), táj (1), tehetség (1), templom (1), turizmus (1), vállalkozó (1), város (1), városközpont (1), zarándok (1), zöldség (1)
© 2008-2021, IGEN